Nagyon sok lelki elakadás, fájdalom hátterében ez a kérdés áll: fontos vagyok-e valakinek? (Ebbe a „valakibe” önmagunkat is bele kell érteni. Fontos vagyok-e saját magamnak?)
Idős emberek mondták gyakran: de jót beszélgettünk. Miközben ők beszéltek, én meg hallgattam.
Serdülő tinédzser panaszkodott: otthon senki nem ért meg, mert én máshogy gondolkodom, mint ők.
Fiatal nő állandó szorongással: soha nem vagyok neki elég jó, nem tudok megfelelni, mindig mindennek én vagyok az oka.
Középkorú férfi: nem értem, miért hagyott itt, csak úgy szó nélkül. Mit követtem el?
Legmélyebb emberi vágyunk, hogy valaki szeressen, elfogadjon olyannak, amilyenek vagyunk, hogy valaki számára fontos legyek, aki figyel rám, kérdez tőlem, érdeklődik felőlem. Akinek számítok. A csatározások, a kirohanások és dühös hisztik mögött ez a végtelen egyszerű kérdés áll: fontos vagyok-e neked?
Fecseg a felszín, hallgat a mély…
Valahogy mi emberek úgy lettünk programozva, hogy egyszerűbb hisztivel, sértődéssel magunkra hívni a másik figyelmét, ahelyett, hogy csak ennyit mondanánk: „most szeretetre van szükségem, kérlek figyelj rám! Szeretném érezni, hogy fontos vagyok neked, kérlek, ölelj meg!”
Mert igazi változások ekkor történnek, ha hajlandók vagyunk mélyebbre menni, feltárni igazi valónkat, valódi szükségleteinket.
